Előadásodban elhangzott, hogy a jutalmazás és a büntetés a szükséges rossz. Utóbbit természetesen értem, de az előbbi számomra magyarázatra szorul. Mi a baj a jutalmazással?

Esettanulmányok támasztják alá ezt az állítást. Megfigyelték, hogy miután megjutalmazták azokat az óvodás gyermekeket, akik korábban szívesen rajzoltak maguktól, egy idő után, jutalom nélkül már nem akartak rajzolni. Tehát ha valamit jutalmazunk, elérjük azt, hogy az alany egy idő után azt csak jutalom ellenében teszi meg. A belső motivációt felváltja a külső, holott előbbi sokkal célravezetőbb.

Hogy segítheti a szülő, hogy a belső motiváció kialakuljon a gyermekében? 

Ez borzasztóan kellemetlen, sőt húsba vágó kérdés. A szülő sokszor azért nem tudja ezt megadni a gyereknek, mert saját magának sem tudja megválaszolni az ehhez szükséges kérdéseket. Ilyen esetekben az őszinteség működik igazán. Ez alatt nem azt értem, hogy szidjuk közösen az iskolát. Például ha a gyerek megkérdezi miért kell történelmet tanulni, bevalljuk, hogy erre nincs jó válaszunk, majd elbeszélgetünk róla, megtaláljuk közösen a jó választ. Időt szánunk arra, hogy beszélgetünk a gyerek jövőjéről, így eljuthatunk odáig, hogy ez egy szükséges lépcsőfok ahhoz, hogy a gyerek eljuthasson oda, ahová szeretne. Ehhez persze először arról kellene beszélgetni, hogy hova akar eljutni a gyerek.

Egy ilyen beszélgetéshez a szülőnek nagyon nyitottnak kell lennie, hiszen a gyerek gyakran inkább a szülő vágyait próbálja valóra váltani, mit a sajátját.

A legtöbb szülő meg van győződve arról, hogy tudja, mi a jó a gyereknek. De ha ezt félreteszi, és őszinte érdeklődéssel próbál vele beszélgetni, és nem próbálja kétpercenként „megmondani a frankót”, inkább kérdezgeti, és kíváncsi a válaszaira, előbb-utóbb a gyerekből kijön amit gondol. A gyerek tudja mi jó neki. Egy ilyen beszélgetés egyrészt nem két perc, másrészt a gyerek olyannal is előállhat, amiről a szülő azt gondolja, hogy „marhaság”. Pedig ez kicsit sem biztos. A világ olyan tempóban változik, hogy senki sem tudja, hogy tíz-húsz év múlva minek lesz értelme, még a szakemberek sem. A szülő meggyőződése lehet hamis, a gyermek „marhasága” pedig lehet teljesen életképes.

Elhangzott az is, hogy sokszor a problémás gyereket jutalmazzuk: figyelemmel. Hogy kezeljük jól a gyerekek csintalanságát?

Azt érdemes szem előtt tartani, hogy reflexszerűen a rossz dolgokra reagálunk erősebben. Ki kell fejleszteni magunkban azt a tudatos reakciót, hogy a jó dolgokra reagálunk jobban, nem hagyjuk szó nélkül. Amikor a gyerek rossz dolgot csinál, annak csak olyan mértékben adjunk figyelmet, amennyire feltétlenül szükséges, annál nem jobban. A gyerek az érzelmi reakcióból szűri le, hogy mekkora figyelmet kapott. Ezért a jó dolgoknál nagyobb érzelmi reakciót szükséges mutatnunk, mint a rosszaknál. Ha pedig a gyereket muszáj megbüntetni, azt a lehető legkisebb érzelmi reakcióval érdemes intézni.

Napjainkban mind nagyobb probléma az elmagányosodás, amelyben a közösségi médiának is nagy szerepe van. Engedjük vagy ne a gyerekünket a közösségi médiát használni?

Szerintem a tiltás értelmetlen. Tetszik vagy nem, a közösségi média a világ része lett. Korlátozni kell, és megtanítani a gyerekeket kezelni ezt a csatornát. Ez azt jelenti, hogy a gyerek tudja kezelni azokat az információkat, amelyek rázuhannak a közösségi médiából. Gondolok itt az álhírekre, a negatívumokra, a társak támadásaira. Ehhez szervesen kapcsolódik az a feltételezés, hogy a mai szülők nem foglalkoznak eleget a gyermekeikkel. Ez igaz is, és nem is. Ha belegondolunk 35-40 évvel ezelőtt sem foglalkoztak a szülők sokkal többet a gyerekekkel, viszont ott voltak a személyes baráti kapcsolatok. Így a fiataloknak volt lehetősége az elmélyült személyes beszélgetésekre, kötődésre. A közösségi médiával az a legnagyobb probléma, hogy kommunikációra kiváló, de elmélyült beszélgetésre nem igazán. Emiatt annak ellenére érezhetjük magunkat magányosnak, hogy ezer emberrel csetelünk. Ha egy szülő ezt felismeri, extra feladatot jelent számára az elmélyült beszélgetést biztosítani gyermekének.

Ez azt feltételezné, hogy a szülők jobban ismerjék a közösségi médiát, mint a gyerekek, holott nem ez a jellemző. A gyerekek az internet világában bennszülöttek, a szülők pedig jó esetben megtanulták használni.

A fiatalok esetében a bennszülöttség a technikai részére igaz, tartalmilag már nincs előnye a gyereknek a szülővel szemben. A gyerek nincs tisztában azzal, mik az álhírek, mi az emberi rosszindulat, amelyek korábban is léteztek, viszont ez a csatorna felerősítette őket. A kommunikáció alaptörvényei éppúgy vonatkoznak a közösségi média világára, mint egy állásinterjúra vagy egy értekezletre. Ha ezeket megtanítjuk a gyerekeknek, akkor jelentősen csökkenthetjük a közösségi média káros hatásait.